Tárcza Zoltán (1941–2025) emlékére

Az amatőr felnőtt és utánpótlás – ma már úgy mondanánk: grassroots – labdarúgás egyik elhivatott, lelkes, lelkiismeretes szervezője, mindenese távozott december 21-én... Az áldott emlékű pedagógus és edző, Tárcza Zoltán 84 és fél éves korában hunyt el. Sportban – különösen fociban – gazdag, közösségi tevékenységekben bővelkedő, családszerető életére a gyászoló család elbeszéléseiből, valamint a néhai szakember közösségi oldalán immár mementóként szolgáló tartalmakat segítségül hívva tekintünk vissza.

1941. május 1-jén, szülei egyetlen gyermekeként született Ózdon. Boldog, kiegyensúlyozott gyerekkora részeként az általános iskolát szülővárosában végezte el, a téli időszakban rendre síelve járt az iskolába, ami már idejekorán megmutatta a sporthoz való erőteljes kapcsolódását. A középiskolai éveket is ugyanitt, a hazai nehézipar egyik egykori fellegvárában abszolválta, s eközben a labdarúgás és a kézilabda is egyre fontosabb szerepet játszott az életében, különösen úgy, hogy akkor már minden nap úszott a Sajóban, ezzel is fejlesztve a fizikumát. Az érettségi utáni felvételt nyert a Testnevelési Főiskolára, ami ilyen előzmények után – mondhatni – a „papírforma” kategóriájába tartozott.

Az sem számít meglepetésnek, hogy helyet kapott az egyetem labdarúgócsapatában, amellyel kapusként járta a világot, s velük szerepelt Fábri Zoltán 1961-es feledhetetlen fekete-fehér klasszikusában, a „Két félidő a pokolban” című magyar című filmben, mint a német válogatott kapusa.

A diploma megszerzése után pedagógusként helyezkedett el, mint labdarúgószakos testnevelőtanár, s ezzel egyidőben kezdődött edzői pályafutása is, ekkor még hazánk nyugati régiójában: Várpalotán, Inotán és Nagykanizsán. Az 1970-es évek elején külföldi labdarúgókluboknál (Angliában a Newcastle Uniteddel, az egykori NDK-ban pedig a Dinamo Dresdennel) dolgozott, ahol az utánpótlásnevelésben és a napi edzésmunka szervezésében vett részt, és ért el eredményeket.

Hazatérését követően belföldön folytatódik a pályafutása, kezdetben Tiszavasváriban edzősködik, majd az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos közvetlen utasítására a politikus szülővárosába, Karcagra irányítják, hogy kamatoztassa külföldön megszerzett tudását, ahol aztán visszatalált a pedagóguspályához. Az akkori karcagi felnőttcsapatot feljuttatta az NB II-be, emellett életet lehelt a kézilabda- és az atlétikai életbe is. Játékosai közé tartozott Varga Mihály korábbi pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi elnöke is, aki később több alkalommal is fővédnöke volt az általa szervezett sporteseményeknek. 1976-ban Karcagon elsőként indított el olyan gyermeklabdarúgó-tornát Magyarországon, amelyen klubcsapatok igazolt játékosai vettek részt.

Széleskörű sportos érdeklődését bizonyítja, hogy a tanítás és a labdarúgóedzői munka mellett részt vett a gyerekek úszásoktatásában is.

A nagy, élethosszig tartó szerelem számára valóban „meglátni és megszeretni” volt, hiszen alig három hónap ismeretség után, 1977. július 26-án feleségül vette Ircsit, akivel aztán 48 éven keresztül éltek együtt jóban-rosszban, s közösen indultak el azon a bizonyos úton, melynek első állomása Sátoraljaújhely volt, ahol Zoltán edzőként dolgozott a felnőtt labdarúgócsapatnál.

A pályakép ezután is könyvbe illően idilli folytatást hoz, hiszen 1978. szeptember 14-én megszületett kisfiuk, Zoli. Az újdonsült és büszke apuka a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Cibakházán élt felelségével, eközben rendszeresen sítáborokat és kajak-kenu túrákat szervezett a Tiszán.

1980. január 29-én megszületik második gyermeke, Vivien, akivel fél éven át ő marad otthon GYES-en. Vezseny és Kunmadaras után a család az apa szeretett falujába, Tiszaburára költözött, ahol kiemelkedő munkát végzett az oktatás-nevelés terén és aktívan részt vett a helyi közösség életében is. A sport megszerettetésével meghatározó szerepet játszott a cigány lakosság szemléletének formálásában. Edzéseket szervezett és indított el szertornában, kézilabdában, asztaliteniszben, kosárlabdában és atlétikában egyaránt, melyekhez a tárgyi feltételeket pályázati úton és szponzorok bevonásával folyamatosan bővítette. Számos sportágban versenyekre is elvitte a gyerekeket – gyakran hétvégén és a saját autójával. Turisztikai táborokat szervezett a hegyvidékre, emellett az iskola összes diákját megtanította úszni. Meghonosította a „Kihívás Napját”, mellyel az egész falut megmozgatta. Mozogtak a kocsmában, a postán, az önkormányzatnál, a fodrásznál, élt és együtt lélegzett az egész falu, mindenki szívesen vett részt az általa szervezett programokon.

Az egykori pusztataskonyi elmegyógyintézetben is labdarúgócsapatot szervezett és irányított, amellyel az ország különböző, hasonló funkciót betöltő intézeteivel mérkőztek meg. A betegek nagyon szerették és tisztelték a Mestert.

A mindennapos testnevelésben a különböző sportjátékok mellett 1986-tól országos tornát szervezett. A Berrár Mihály Vándorkupa Utánpótlás Labdarúgótornát az U9-es korosztály számára írták ki, melyet összesen 16 alkalommal rendezett meg honi elitklubok részvételével. A labdarúgást az óvodától egészen a felnőtt korosztályig megszervezte. Először a Góliát-, később pedig a Bozsik-program keretein belül, a tiszaburai felnőttcsapatot még nyugdíjazása után is irányította.

A Tárcza család 2000-ben átköltözött Tiszabőre, ahol a családfő a nehezebb körülmények ellenére is megszervezte az iskola sportéletét. Felújíttatta a sportpályát, megalapította a lány kötélugrócsapatot, országos szintű Farkas János Labdarúgótornát szervezett az U9-es korosztálynak, amelynek fővédnökéül a legendás dr. Fenyvesi Mátét, a Ferencváros egykori 76-szoros magyar válogatott, Európa-bajnoki bronzérmes labdarúgóját nyerte meg.

Tárcza Zoltán 2003-ban nyugdíjba vonult, de miként addig, úgy ezt követően is fogékony volt minden új ötletre. UEFA-instruktorként részt vett a Grassroots-rendszer kiépítésében, ami jelenleg is aktívan működő szisztéma világszerte.

Teljes életet élt, a labdarúgás mellett kedvenc időtöltései közé tartozott a napi bevásárlás, sütés-főzés, a fürdőbe járás, sport- és politikai műsorok figyelemmel követése. Minden reggel elolvasta a Nemzeti Sportot. Feleségével, Ircsivel rendszeresen autóztak, járták az országot, akár több száz kilométert is levezetett megállás nélkül, ami mindig nyugtatóan hatott rá. Szerette a humort, a kabarét, nagy kedvence Hofi Géza volt.

Életét a kutyák szeretete is végig kísérte. Első kutyája Dzseki, a németjuhász, majd Ali, a vizsla, Bendzsi, a keverék következett, később német juhászkutya-tenyésztéssel is foglalkozott. Ezután 13 éven keresztül volt családtag Kisúji Morgó Alex, az újfundlandi eb.

Miután szeretett felesége, Ircsi is nyugdíjba vonult, Orosházra költöztek, hogy lányuk, Vivien közelében legyenek, ahol aztán kilenc évig éltek. Nem titkoltan a hegyek szerelmese volt, ezért újra elköltöztek, ezúttal a fiukhoz és unokáikhoz közel, a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Szentistvánra, ahol élete utolsó három esztendejét tölthette. Unokái közelsége sok és kellemes időtöltést jelentett számára, vonatimádata átragadt az unokákra is, élete utolsó szakaszában szerető, barátságos környezet vette körül.

Sport, tanítás, nevelés és család, erről szólt az élete. A sport vonatkozásában kijutott számára az elismerésekből. Jász-Nagykun-Szolnok megye amatőr labdarúgásáért végzett lelkiismeretes és kiemelkedő munkájáért díszoklevelet és emlékérmet vehetett át; Békéscsabán 2014-ben az MLSZ OTP-MOL Békés megyei intézményi programjában végzett tevékenységéért részesült elismerésben, emellett Tiszabura önkormányzata is díszoklevéllel ismerte el sokoldalú munkásságát.

A labdarúgásért elvégzett munkájáért kapott díszoklevél és emlékérem átvétele Szolnokon a kétezres évek elején a szolnoki Megyeházán. Balra Tárcza Zoltán, jobbra dr. Mosonyi Géza, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke, aki 1993-től 2001-ig töltötte be ezt a posztot, majd 2001 és 2011 között a szövetség tiszteletbeli elnöke, végül 2011-től 2016-ig az MLSZ Jász-Nagykun-Szolnok megyei társadalmi elnöke volt [Forrás: családi album]

Közösségi oldalán egykori tanítványa, Iványossy Szabó Sándor néhány évvel ezelőtt az alábbi emlékének felidézésével jellemezte Tárcza Zoltánt: „Az 1960-as években Inotán, egy kis falusi iskolában tartotta a testnevelés órákat egy ifjú tornatanár. Mindnyájan szerettük, fiatal volt, lezser és értett a nyelvünkön. Szeretettel köszöntöm!”

Ugyanő írta az alábbiakat is: „Egyszer a húgom mesélte nekem: ő volt a töri tanárom is, és egyszer dolgozatot írtunk évszámokból. Sétált a padok közt, és megnézte, hol akadtam el. Ráírta a padra: 1514. Azóta sem felejtettem el a Dózsa-felkelés idejét! Nem írtam be, és az osztályozásnál láttam, hogy ő igen, és csillagos ötöst adott! Aztán megjegyezte: amit adnak, fogadd el! Így mesélte, és ezt én sem felejtem el. Igen, Ő Tárcza tanár úr!”

A magyar öregfiú-válogatott Tiszaburán 2006 szeptemberében. Tárcza Zoltán az álló sor jobb szélén, a honi labdarúgás egyik legnagyobb alakja, a tragikus sorsú Törőcsik András mellett látható. Az álló sorban jobbról a negyedik Wukovics László, az ötödik Tóth József, mellette Kardos József; a guggoló sorban jobbról az első Zámbó Sándor, a hatodik pedig Vincze István – mind sokszoros válogatott, egykori élvonalbeli labdarúgó. Az öregfiúk csapatkapitánya, szervezője Polonkai Zoltán (az alsó sor közepén) [Forrás: Tárcza Zoltán Facebook-oldala]

Példamutató konzervatív életfelfogásával mintául szolgált a gyermekeinek, tanítványainak, kollégáinak, egyszersmind a jövő nemzedéknek. Precíz, pedáns, becsületes, igényes, őszinte, jóindulatú, segítőkész, igazán jó ember volt. Optimista, humoros és jókedvű volt, olyan, aki soha nem rejtette véka alá a véleményét, ugyanakkor mindenkivel megtalálta a közös hangot. Családcentrikusság jellemezte, szabadidejében minden idejét szeretteivel töltötte.

Életének utolsó négy hete a felépülés reményével telt, de a küzdelem felőrölte, és a végső, a legnehezebb mérkőzést 2025. december 21-én elveszítette…

A tanár úr, a Mester, Zoli bácsi, „Buksza” 2025. december 21-én, életének 85. esztendejében távozott, örök álmát a szentistváni temetőben alussza.