– Miért most, 43 évesen döntött a visszavonulás mellett?
– Már nyáron megfogalmazódott bennem, és ahogy telt az idő, csak megerősödött bennem az érzés, hogy több mint húsz év után több időt szeretnék szánni a családomra, a magánéletemre. Egyelőre úgy érzem, sikerült becsuknom magam mögött az ajtót, bár rengetegen hívtak a múlt héten és biztosítottak arról, hogy hamarosan biztosan hiányozni fog majd a futball.
– És egy hét után már hiányzik?
– A labdarúgás mindig is életem szerelme marad, szóval persze, hogy máris hiányzik. Amikor a közösségi médiában kiírtam, egyből tudatosult bennem, hogy amit gyermekkorom óta csináltam, annak innentől vége. Nehéz napom volt, de rengeteg pozitív üzenetet kaptam, úgyhogy igen, lezártam egy fejezetet az életemben és a döntésemet most véglegesnek érzem.
– Hogyan telnek a hétköznapjai?
– Egyelőre a magánéletem változásait rendezgetem, illetve a gyerekeimmel kapcsolatos logisztikát próbálom megoldani az iskolába és az edzésekre. A fejemben még körvonalazódik, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni, de erről egyelőre részleteket nem árulnék el.
– Elégedett a pályafutásával?
– Összességében igen, mert mindent kiadtam magamból, még külföldön is játszhattam, igaz szerencsésebb lett volna, ha fiatalabb koromban kerülök ki Ausztriába. Csak egy szívfájdalmam van, mégpedig a válogatottság. Amikor a 2013/2014-es idényben társgólkirály voltam a Paks játékosaként, megérdemeltem volna néhány mérkőzést a válogatottban, nemcsak azért, mert 18 gólt szereztem, hanem mert a mögöttem végzett labdarúgók közül többen is kaptak meghívót.
– Rengeteg edzővel dolgozott hosszú karrierje alatt. Kitől vagy kiktől tanulta a legtöbbet és mit hasznosított belőle a pályán?
– Az emberi oldal nálam legalább annyira számított, mint a szakmai tudás. Egy jó edző akkor lehet hiteles, ha őszinte a játékosokkal. Hálával tartozom nagyon sok edzőmnek, akik megmutatták, hogyan lehet valaki egyszerre profi és következetes, miközben megmarad embernek is.
– A Taksony, a Dunaharaszti és a FÉMALK-Dunavarsány révén Pest vármegyei kötődése is van a futballhoz. Elképzelhető, hogy később meggondolja magát és megyei szinten valamikor még újrakezdi?
– Erre most tényleg nem tudok érdemi választ adni. Érthető, hogy 35 évet a labdarúgásban nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni, és el tudom képzelni, hogy hobbiból majd még játszom, de most, ahogy mondtam is, más foglalkoztat.
– Az edzőségre gondolt már?
– Még évekkel ezelőtt megszereztem a B-licences képesítést, de az edzők élete sem könnyebb a futballistákénál. Budapesten, a XVI. kerületben telepedtem le, ott is szeretnék élni, semmi kedvem a költözéshez egyik klub miatt sem. Ezt csináltam húsz éven keresztül, elég volt.
– Mérkőzésekre azért csak ki fog járni?
– Mostanában nem voltam, de olyan csapat mérkőzéseire biztosan kimegyek majd, amelyikhez személyes emlék köt. Szerencsére rengeteg olyan egyesület van a pályafutásomból, amelyben játszottam.
Címlapfotó: 2018 és 2020 között volt a Szolnoki MÁV labdarúgója (forrás Simon Attila magánarchívuma)
