– A hétpontos hátrány valóban ledolgozható még, de talán nem csak a Csömörre kell figyelniük, elvégre a Mogyoród, a Leányfalu és a Pécel is hasonló eredményt ért el eddig, mint az Albidok.
– A motivációval nincs gond, mivel a harmincas keretből az edzéseken húszan mindig vannak, ráadásul megígértem a csapatnak, ha megnyerik a bajnokságot, egy hétre elutazunk Horvátországba nyaralni és én fizetem a számlát.

– Hát ez valóban kellő motivációt jelenthet az amatőrök között, de mégis miért éri meg önnek mindez?
– Nézze, az Albidok FC a kilencvenes években is létezett már, csak akkor még Kárpátalján. Amikor négy évvel ezelőtt kitört az orosz-ukrán háború, szerettem volna segíteni és a csapatot átköltöztetni Ukrajnából. Építési vállalkozóként a háború előtt is Magyarországon dolgoztam, összefutottam egykori osztálytársammal, Károly Józseffel, aki segített, hogy megkapjuk a kartali pályát, amit rendbe tettünk és nekivágtunk. A jelenlegi keret nagy részét kárpátaljai játékosok alkotják. Gyakran megkaptuk, hogy ukránok vagyunk, de ez nem igaz, „cserébe” több alkalommal kétszámjegyű győzelmekkel válaszoltunk a sértegetésekre.

– Hogy látja, visszatérhet még valaha Kárpátaljára? Hiányzik egyáltalán az ottani élet?
– Tizennégy éves koromban eljöttem, most hatvanhárom vagyok. Az elmúlt majd’ ötven évben már nem sokat voltam otthon. Korábban katona voltam, Magyarországon szolgáltam, de megjártam Afganisztánt, de harcoltam Angolában, Mozambikban és Jemenben is, alezredesként szereltem le az egykori szovjet hadseregből. Rég volt, idősebb koromra pedig átpártoltam az építőiparra, panziókat, apartmanokat húzunk fel Magyarországon. Egyébként pedig újságíró az eredeti szakmám, a Krasznaja Zvezda tudósítója is voltam a nyolcvanas években.