Még szeptember elsején kedveskedett meglepetéssel az MLSZ Pest Vármegyei Igazgatóság Pécsi Imrének (a fotókon), aki a közelmúltban ünnepelhette játékvezetői pályafutásának 45 éves évfordulóját. Barátságos öregfiú-mérkőzés levezetésére kérték fel a 70 éves futballbírót, aki előzetesen nem is sejtette, hogy az eseményt az ő tiszteletére rendezték Erdőkertesen, ahol Péter fia is futballozik. Elérzékenyült, amikor a meccs kezdetén a csapatok díszsorfala várta, majd átvehette a jubileumi alkalomra készült oklevelet Benkő Tamástól, az MLSZ Pest vármegyei igazgatójától, a méretes serleget pedig Jakab Árpádtól, a Játékvezetői Bizottság alelnökétől. Az ünnepélyes esemény kitűnő apropóként szolgált a közel fél évszázados sípmesteri pályafutás legérdekesebb mozzanatainak felidézésére, amelynek során – ahogy az lenni szokott – kellemes és kellemetlen emlékek egyaránt megtörténtek vele.
(Az interjú végén képgaléria is megtekinthető.)
– Milyen előzménye volt annak, hogy a játékvezetést válassza?
– Bevallom, már kisgyerekként a futball megszállottja voltam. A rádióban hallgattam a közvetítéseket, még most sem felejtem, amikor Farkas Jancsi, a Vasas legendája négyet bevágott a franciáknak. Faltam az újságok sportrovatát, igaz, ebben előnyömre szolgált, hogy apukám postás volt a falunkban, a Kalocsától tíz kilométerre található Homokmégyen, ahol laktunk, és ő kézbesítette az újságokat is. Ha tehettem, kivágtam a számomra legérdekesebb, futballal kapcsolatos cikkeket és az iskolában kitűztem a faliújságra, sőt néha véleményt is fűztem hozzá. Aztán amikor 1971-ben felkerültem Budapestre, mozgópostai utazó munkakörbe, bejártam szinte az egész országot. 1977-ben Homokmégyen megüresedett a postán a hivatalvezetői állás, édesanyám győzködött, térjek vissza. Így is történt, a sógorommal onnét rendszeresen eljártunk meccsekre, Kalocsára, még a Dunán is átkeltünk néha komppal, hogy láthassuk a Szekszárdi Dózsa NB I/B-s mérkőzéseit. Nem csak a játékot néztem, hanem a játékvezetők és a partjelzők ténykedését is, és arra gondoltam, szívesen csinálnám én is, miért is ne lehetnék játékvezető?!
– A gondolatból mikorra lett valóság?
– A Képes Sportban 1977-ben megjelent egy pályázat „Akar ön játékvezető lenni?” címmel. Több héten keresztül különböző feladatokat kellett megoldani, én meg rendszeresen beküldtem a válaszokat. A végén bekerültem azon 28 fő közé, akik egy hétre elmehettek tanfolyamra Verőcemarosra, ahol vizsgát is tettünk. Ma is őrzöm azt az újságban megjelent fotót, amelyen velünk van egy társaságban a legendás játékvezető, Zsolt István és Kasza Feri bácsi, aki Szegeden volt a futballbírók oktatója. Ekkortól lettem hivatalosan is labdarúgó-játékvezető. [Az említett újságcikk a Képest Sport 1977. szeptember 6-i számában jelent meg, azt mellékeljük cikkünkhöz – A szerk.]
– Papíron már valóban, de a tényleges működést mikor kezdhette meg?
– Még abban az évben, ősszel debütálhattam. Az előzményekről annyit: Verőcemarosról hazafelé Budapesten megvettem a játékvezetők „ruhatárába” tartozó mezt, nadrágot és lábszárvédőt. A még hiányzó kellékek beszerzésében szerencsém volt, mert a falunkban lakott egy tanár, Rideg András, aki korábban futballbíró volt, adott cipőt és sípot. Ez utóbbit még ma is őrzöm a legféltettebb ereklyék között. A sárga és a piros lapot magam „fabrikáltam”, kartonpapírból vágtam ki és beszíneztem.
– Emlékszik a bemutatkozására?
– Természetesen. Ez egy járási bajnoki volt Géderlakon, de arra már nem emlékszem, hogy kivel játszottak a hazaiak. Egyedül voltam, partjelzők nélkül, bevallom, kellemetlenséget okozott, hogy nem tudtam senkivel se megbeszélni a történteket. Az is eszembe jut még, hogy a hazaiak egyik labdarúgója a névrokonom volt, őt is Pécsi Imrének hívták és ő volt a legfegyelmezetlenebb a pályán.
– Ez volt tehát a kezdet. Miként alakult a folytatás?
– Bács-Kiskunban a kalocsai járásból eljutottam egészen a „megye-egyig”. Akkoriban még nem volt internet, ezért hétfőnként bevittük a szövetségbe a jegyzőkönyvet, papíron átvettük a következő fordulóra szóló küldést, és ha kellett, kedden vagy szerdán bementünk a fegyelmi tárgyalásra. A hétvégén bőven voltak mérkőzéseink, délelőtt a járási bajnokság zajlott, délután előbb az ifik játszottak, majd jött a felnőtt „megye-egyes” találkozó. Foglalkoztattak bennünket rendesen, mert a játékvezetőkből mindig is hiány volt. Itt bíráskodtam 1981-ig, ekkor költöztünk a fővárosba.
– A Bács-Kiskun megyében eltöltött időszakának bizonyára voltak emlékezetes meccsei. Jól gondolom?
– Több ilyen is akadt, számomra a legemlékezetesebb a Szalkszentmárton – Solt összecsapás volt. Lefújtam egy szabálytalanságot, erre a vétkes feldühödött és felém dobta a labdát. Elhajoltam, de így is fejen talált. Ekkor jeleztem, vége a meccsnek, lefújom, nincs tovább. Hazamentem, és akkor találkoztam egy hölggyel, aki később a feleségem lett, és immár 44 éve vagyunk házasok. A vele való találkozásomat a félbeszakadt 90 percnek köszönhetem.
– Budapestre költözve hol folytatta a játékvezetést?
– 1985-ig nem bíráskodtam, elfoglalt voltam, építkeztünk, de a szép emlékű Pest Megyei Hírlap sportrovatát rendszeresen olvastam. Ott találkoztam Hídvégi Csongor nevével, aki a Pest Megyei Labdarúgó Szövetségben többek között a játékvezetők küldője is volt, felvettem vele a kapcsolatot. A személyi anyagom átkerült Pest megyébe, és azóta vagyok itt. Hidvégi Csongorról el kell mondanom, hogy nagyon alapos, felkészült és korrekt ember volt. A nagy füzetéből pontosan lehetett tudni, ki, mikor lesz partjelző, mikor vezet ifjúsági vagy felnőtt találkozót. Később egy bizottságban dolgoztunk együtt, és ha ő ellenőrzött, nem volt udvariaskodás, őszintén megmondta, ha hibáztam. Lépegettem előre azon a bizonyos ranglétrán, 1994-ben bekerültem az NB III-as keretbe, amelynek négy éven át voltam tagja. [A 2019. július 28-án, 75 éves korában elhunyt Hidvégi Csongor 1991-től 1995-ig, dr. Ransburg Gábor elnöki időszaka alatt volt a Pest Megyei Labdarúgó Szövetség főtitkára – A szerk.]
– Ez mindenképpen előrelépés volt a pályafutásában. Erre a négy évre hogyan emlékezik vissza?
– Bejártam az országot, működtem az egykori NB III-as Duna-, Mátra- és Alföld-csoportokban egyaránt. Az első harmadosztályú küldésem a Bicske – Tatabányai OFC találkozó volt. Az öltözőben már elkészültünk, vártuk a kezdés időpontját, amikor az egyik partjelző szól, hogy nincs megkötve a cipőfűzőm. Mire én: meg van az kötve. Ő azonban erősködött, nézzem csak meg. Előre hajoltam, ekkor ért a meglepetés, jól elfenekeltek. Nevetve mondták, ez a szabály, ez a „beavatása” annak, aki ebben az osztályban az első meccsét vezeti. Az első pillanatban kellemetlen volt, de aztán én is jót derültem, örültem, hogy az NB III-ban vezethettem.
– A játékvezetői pályafutása során más „elfenekelés” nem történt?
– Tettlegesség nem fordult elő, de néha bizony „rezgett a léc”. A Kunszentmárton – Gyula találkozón partjeleztem, amikor a kolléga a hazaiaktól kiállította a 9-es számú játékost. Az én oldalamon hagyta el a pályát, felém érve kaptam tőle hideget-meleget. Forrt a levegő, tetézte a hangulatot, hogy a Gyula 2–0-ra nyert. Rendőrautók kíséretében tudtunk csak távozni a településről. A kunszentmártoniakhoz fűződik még egy történet, ugyanis az utolsó NB III-as meccsem egy Mezőberény – Kunszentmárton összecsapás volt. A mérkőzés előtt odajött hozzám az egyik vendégjátékos, kérdezi, kezet fogok-e vele. Miért ne? – válaszoltam és nyújtottam a kezem. Azért kérdezem, folytatta, mert én vagyok az a kiállított játékos, aki olyanokat mondott, amit így utólag belátom, hibáztam, jogos volt a döntés. A mondandóját végül egy kérdéssel zárta: „a mostani meccsen a csapattal nem fogja érzékeltetni, hogy akkor elragadott bennünket a hév?” Azt válaszoltam: az már történelem, felejtsük el, ami akkor történt.
– Gondolom, azért szép emlékek is vannak bőven. Melyeket említené meg azok közül?
– Először is köszönetet szeretnék mondani azoknak a játékvezető kollégáknak – osztálytól függetlenül –, akikkel együtt működhettem. Partjelzőként magasabb osztályban olyan meccsek résztvevője lehettem, ahol az egykori élvonalbeli futballisták közül játszott például Pintér Sándor vagy Koszta János is. Nem felejtem el a Bélapátfalva – Vasas Izzó Magyar Népköztársasági Kupa-összecsapást, amikor Maczkó József segítője lehettem. Többször vezettem a Pénzügyőrnek, amelynek akkoriban Bozsik Péter is a játékosa volt. Amikor mostanában látom őt a televízióban szakkommentátorként, eszembe jutnak a régi szép idők, ilyenkor egy kicsit megfiatalodom.
– Elérkeztünk az idei őszhöz, azaz a szeptember elsejei erdőkertesi ünnepségig, amikor a45 éves jubileum alkalmából köszöntötték. Hogyan értesült az ön elleni „merényletről?”
– Titokban zajlottak az előkészületek. A kisebbik fiam, Péter telefonon hívott, érdeklődött, levezetnék-e nekik egy edzőmeccset? Ő ugyan Veresegyházon lakik, de Erdőkertesen futballozik a helyi öregfiúknál. Elvállaltam, és akkor úgy tudtam, hogy a Fót-Kisalag lesz az ellenfél. A meccs előtti napon két játékvezető kolléga is keresett, érdeklődtek, mi a programom, mit csinálok másnap, szeretnének felkeresni, mert régen találkoztunk. Mondtam, hogy majd inkább máskor kerítsünk erre sort, mert meccset vezetek. Erdőkertesre érve meglepve láttam, hogy mindketten, Kiss Tibor Zoltán és Szilágyi Zoltán is ott vannak, mosolyogva mondják, ők lesznek az asszisztensek. Mondtam is nekik, most már értem az előző napi érdeklődésüket, meglepetést akartak szerezni. Amikor kijöttünk az öltözőből és elindultunk a pálya felé, egyre több játékvezető-ismerőst láttam sárga „Pest megye” feliratú mezben az ellenfél soraiban. Újabb meglepetés ért, hiszen kiderült, az Erdőkertes ellenfele a Pest vármegyei játékvezető-válogatott lesz. A meglepetés aztán azzal folytatódott, hogy felsorakoztak a csapatok, elkezdtek tapsolni és engem ünnepeltek. Amikor Benkő Tamás igazgató úr átadta az oklevelet, akkor értettem meg, hogy valójában mi is történik. Az oklevelet rajta kívül Szlahó Csaba társadalmi elnök, Rózsavölgyi Sándor alelnök, valamint Székely Ferenc, a játékvezetői bizottság elnöke is aláírták. Ez az ünneplés mindennél többet ért számomra, elmondhatatlanul jólesett.
– Játékvezetőként lesz még folytatás, vagy a 45 év után végleg visszavonul?
– Nem gondolok még a visszavonulásra. Most is megyek még hetvenévesen is a Bozsik-tornák meccseire, legyen szó akár kispályás, akár nagypályás mérkőzésekről. Amíg hívnak és mehetek vezetni a fiataloknak, addig nem teszem le a sípot…
