– A Vecsés első számú kapusaként miként értékeli a mögöttünk hagyott bajnoki évet?
– A bajnoki cím védőjeként hasonló eredményt terveztünk, mint amilyen az előző szezonban volt. Úgy terveztük, hogy szeretnénk ismét az élen végezni, de legrosszabb esetben is ott kell lennünk a dobogón. Jól indultunk, majd a két nagy riválistól, a Dunavarsánytól és a Gödöllőtől elszenvedett vereség után sem éreztem veszélyben a bronzérmünket. Nem fordult meg a fejünkben, hogy a mögöttünk lévők közül bárki is beérhet bennünket. Az utolsó öt fordulóban aztán botlás botlást követett. Mindössze egyetlen pontot szereztünk, idegenben a Pilissel játszottunk 1–1-es döntetlent, hazai pályán viszont 4–1-re veszítettünk a CSO-KI Sporttal szemben, majd a Budakalász és a Bugyi is 1–0-as győzelmekkel távozott tőlünk. A záró fordulóban Nagykátán 3–1-re kaptunk ki, ha ott nyerünk, akkor is a miénk a harmadik hely, azaz a saját kezünkben volt a sorsunk. Az alapos értékelésre most kerül csak sor, de úgy látom, főleg mentális problémák voltak. Igaz, az igazolások sem a legjobban sikerültek, kulcsjátékosok sérülése is gondot okozott, de fejben jobban ott kellett volna lenni. Nagy csalódás ez az eredmény.
– A gyorsértékelés után tekintsünk vissza a múltba. Hol és mikor kezdett el futballozni, miért lett egyáltalán kapus?
– Azért lettem kapus, mert nem szeretek futni. Ez persze csak vicc, valójában nem ez döntött. Nagyváradon születtem, ott kezdtem el futballozni, és amikor dekázgatni kellett, nem tartoztam az legügyesebbek közé, így javasolták, álljak be a kapuba, amit nem is bántam meg. Nagyváradról az utam kis kitérőkkel Budapestre vezetett, 15 évesen a Ferencvároshoz kerültem. A zöld-fehérek utánpótláscsapatainál viszont sok volt a kapus, ezért a nagy konkurencia miatt átmentem a Szent Istvánhoz. Ott felfigyeltek rám, 2006 elején szerződtetett az akkor NB II-es Budafok. A Promontor utcai együttes amolyan fiókcsapatként funkcionált az élvonalbeli Pápának, ha valaki az adott fordulóban nem kapott lehetőséget, akkor átirányították hozzánk. Ez leginkább az NB I-es alakulatnál a kispadon ülő kapusokra volt érvényes. Sajnos kevés lehetőséget kaptam, a tavaszi idényben csak kétszer védhettem. Szerencsémre a bajnoki év végén a Budafokon dolgozó egyik tréner, Menczeles Iván az NB III-as Erzsébeti SMTK edzője lett, és ő hívott magával. Elfogadtam az ajánlatot, így utólag elmondhatom, helyesen döntöttem, hiszen jól éreztem magam Pesterzsébeten, nagyon sok szép emlékem van az Ady Endre utcai pályán eltöltött közel másfél évtizedből.
– Felidézne ezek közül néhányat?
– Az első bajnoki évem, a 2006/007-es szezonban még a beilleszkedés jegyében telt, ekkor még nem én voltam az első számú kapus, de részese lehettem az NB III, Mátra-csoportjában aranyérmes gárdának. Felkerültünk az NB II-be, onnantól kezdve alapembernek számítottam. Sajnos két év után kiestünk, így újabb NB III-as időszak következett. Aranyérmes már nem lettem, de két-két alkalommal második, illetve harmadik helyen végeztünk. 2010 őszén bekerültem a Duna-csoport válogatottjába, ahol azzal a Szappanos Péterrel védtem felváltva, aki jelenleg az NB I-es Paks kapusa, és a válogatott keret tagjaként kint van a németországi Európa-bajnokságon, akkoriban pedig Dunaharasztiban védett. A következő szezonban is bizalmat kaptam a Duna-válogatottban, 2012 tavaszán pedig a döntőt már a régiók válogatottjai vívták, én pedig bekerültem a Nyugati régió együttesébe. Az évek múlásával, már harminc fölött a „civil” életre is egyre inkább kellett készülnöm, ezért úgy döntöttem, váltok és alacsonyabb osztályba igazolok át.
– Hol folytatódott a pályafutása?
– 2020 elején az akkor „megye-egyes” Maglódhoz igazoltam, mert össze tudtam egyeztetni a munkámat a futballal. Ez a váltás ugyanakkor nem jött be, mert a munkámat ugyan végezhettem, de a koronavírus-járvány közbeszólt, a bajnokság pedig félbeszakadt. Maradhattam volna Maglódon, de 2020 nyarán váratlanul megkerestek az NB III-as Jászberénytől és nem tudtam nemet mondani. Érkezésem után azonnal biztos pont voltam a kapuban, jól is szerepelt a gárda, a Keleti-csoportban bronzérmesek lettünk. 2021 őszét azonban már a bizonytalanság jellemezte, ezért az idény végén elköszöntem és éltem azzal a lehetőséggel, hogy 2022 elején Vecsésre hívtak.
– Az eddig itt eltöltött két és fél év tapasztalatai alapján miként értékeli: jónak bizonyult a klubcsere?
– Igen, mindenképpen jó döntés volt. A tavaszi idény valamennyi meccsén védtem, a bajnokságban második helyen végeztünk a Gödöllő mögött. A 2022/2023-as szezonban aztán a csúcsra jutottunk, kilenc pont előnnyel nyertük meg a bajnokságot – ezúttal már a Dunaharaszti előtt. Ősszel még az a megtiszteltetés is ért, hogy a Pest megyei amatőrválogatottal ott lehettem Spanyolországban, mint a hazai torna győzteseként mi képviseltük Magyarországot a területi amatőrválogatottak tornáján, az UEFA Region’s Cup-on. Az utóbbi bajnoki év is biztatóan indult, de sajnos a szezon hajrájában jött a már említett drasztikus lejtmenet, nemhogy a címvédés nem sikerült, de még a dobogós helyezés sem jött össze.
– Az évei száma alapján talán nem tekinti tapintatlannak a kérdésem: hogy hogyan tovább a labdarúgópályán?
– Sajnos műtét vár rám a közeljövőben, ugyanis a térdem nincs rendben. A felépülésem vélhetően hosszabb időt vesz majd igénybe, de ha rendbe jövök, akkor ismét szeretnék védeni és hozzájárulni a csapat sikeres szerepléséhez. Vecsésen ugyanis nem lehet más a cél, mint a bajnokság megnyerése…
Címlapfotó: Bonica Sebastian többet várt az idei szezontól (forrás: Menyhárt Attila)
