– Mikor és hogyan lett a Fradi futballistája?
– Tizenegy évesen egy toborzóra jelentkeztem az Üllői úton, amelyen Száger Misi bácsi, a zöld-fehérek legendás utánpótlásnevelője engem is kiválasztott. Kezdetben minden poszton játszottam, bizony, még kapus is voltam. Természetesen csatár szerettem volna lenni, de az évek múlásával egyre hátrébb kerültem, végül a védelemben kötöttem ki. Akkor még nem a maihoz hasonló korosztályos rendszerben zajlott az utánpótlásbajnokság, a serdülővel kezdtük, utánuk következett az ifjúsági csapat. Amikor a korom alapján már ifista lettem, először a háromban léptem pályára, majd ugrottam, innen ugyanis átkerültem az ifi egybe, majd a felnőtt keretbe, hogy bemutatkozzam a nagyoknál.
– Emlékszik még, hogy ez mikor történt?
– Ezt nem lehet elfelejteni. A Csepel ellen készült a csapat, amikor az edzőnk, Kalocsay Géza közölte, hogy játszani fogok, méghozzá beállós poszton. Jó kis nevekből álló „társaságba” kerültem, hiszen a kapuban Géczi István állt, előtte Bálint László, Páncsics Miklós és Megyesi István szerepelt, ebbe a hátvédsorba sikerült bekerülnöm. Még a meccs dátumát is pontosan tudom: 1970. március 28-a volt, az eredmény pedig 0–0 lett. Ezt a bajnoki mérkőzésemet további 221 követte a visszavonulásomig, 1980-ig.
– Ebben az egy évtizedben melyek voltak a legjelentősebb bajnoki eredményei?
– A bemutatkozásom évében átszervezés történt, a bajnokság ismét az őszi-tavaszi rendszer szerint zajlott. 1970 tavaszán még egyfordulós rendszer volt érvényben, a mezőnyt pedig két csoportra osztották. Csoportelsők lettünk, a két mérkőzésből álló döntőt az Újpesti Dózsával vívtuk. Sajnos az egyik meccset 3–2-re elveszítettük, a másik pedig 1– 1 lett, így a lila-fehérek szerezték meg a bajnoki címet, mi az ezüstérmet vehettük át. Nem rossz kezdés mindenesetre, majd az 1970/1971-es bajnoki évben ismét a második helyen végeztünk. Ezután még kétszer vehettem ezüst-, kétszer pedig bronzérmet. A legádázabb csatákat az Újpesttel vívtuk, de ott volt a riválisok között a Honvéd, a Vasas és bejelentkezett a Videoton is. A csúcsot az 1975/1976-os szezon jelentette számomra, amikor Dalnoki Jenő irányításával megnyertük a bajnokságot. A bajnoki arany mellett az élen végeztünk a Magyar Népköztársasági Kupában is. Ha már szóba került az MNK, a teljesség kedvéért elmondanám, hogy négyszeres kupagyőztes vagyok. Erre az időszakra esik, hogy 1979-ben átvehettem a Toldi Géza-vándordíjat, amit az adott bajnoki év legjobbjának ítéltek, később pedig megkaptam a Ferencváros örökös bajnoka címet is.
– A hazai bajnoki és kupaeredmények után nézzük a válogatottbeli szereplést. Hogy alakult a pályafutása a nemzeti tizenegyben?
– 1972 áprilisában, Európa-bajnoki selejtezőn Románia ellen játszottam először a válogatottban, a bemutatkozó meccsemen az eredmény 1–1 lett. Hamarosan a Málta elleni világbajnoki selejtezőn is pályán voltam, mint jobbhátvéd, ezt már 3–0-ra megnyertük. Ez az év számomra nem is sikerülhetett volna jobban, hiszen ott lehettem Münchenben, a nyári olimpiai játékokon. A csoportselejtezőben három meccset játszottunk, majd újabb hármat az elődöntőben, mígnem eljutottunk a döntőig. Valamennyi mérkőzésen szerepet kaptam, és mivel az Irán, a Dánia, az NDK, valamint a Lengyelország ellenieket elismerték A-válogatott meccsként, így a pályára lépéseim száma hatra növekedett. A döntőt sajnos 2–1-re elveszítettük a lengyelek ellen, így „csak” olimpiai ezüstérmes lehettem.
– 1980-ban, 31 esztendősen befejezte a futballistapályafutását és edző lett. Tudatosan készült erre a pályára?
– Igen, terveztem, hogy edzősködni fogok, de a profi futball után – amolyan levezetésként – rövid időt még eltöltöttem Pest megyében, Kiskunlacházán. Közben megszereztem az akkoriban legmagasabbnak számító edzői képesítést, a Testnevelési Főiskolán szakedzőként diplomáztam. Volt klubomban az utánpótlásnál kezdtem dolgozni, majd miután 1985-ben Dalnoki Jenő átvette az NB I-es gárda irányítását, a pályaedzője lettem. Két év után váltás történt a kispadon, így nekem is vissza kellett mennem az utánpótláshoz. l989-ben rövid időre Mucha József lett a vezetőedző, ő is felkért pályaedzőnek. Később érkezett a horvát Stanko Poklepovic, aki mellettJózsi és én is pályaedzők lettünk. A következő állomásom Bag volt, a Galga-mentiekkel a megyei bajnokságból feljutottunk az NB II-be, ami akkortájt a harmadik vonalat jelentette. Az erősítési tervemet nem fogadták el, így elköszöntünk egymástól. Később még egyszer visszatértem, majd Abonyban, valamint a Fradi utánpótlásnál is dolgoztam, amellyel egyben az edzői pályám végéhez is értem.
– Hogyan került a fővárosból Csömörre? A településen élve figyelemmel kíséri a helyi „megye-kettes” csapatot?
– A feleségem testvérének a családja ide költözött, és addig „rágták a fülünket”, míg mi is Csömört választottuk lakóhelyünknek, ennek már közel két évtizede. Ami a csapatot illeti, tudom, hol szerepelnek és milyen eredményeket érnek el, de nemigen járok meccsekre. Az elmúlt hétvégén viszont kint voltam az Isaszeg elleni találkozón, ugyanis meghívtak, hogy a születésnapom alkalmából végezzem el a kezdőrúgást. Kaptam ajándékul egy mezt is, rajta a 75-ös számmal, amit az egyesület nevében Kiskapusi Balázs, szakosztályvezető adott át. Szép gesztus volt, bevallom, nagyon jólesett, hogy nem felejtettek el és gondoltak rám.
A Pest vármegyei II. osztály, Északi csoport, 10. fordulójában lejátszott Csömör – Isaszeg (0–1) mérkőzés részletes jegyzőkönyve:
https://adatbank.mlsz.hu/match/63/14/29628/10/1960293.html
Címlapfotó: Az ünnepelt, Vépi Péter (balra) Kiskapusi Balázzsal, a Csömör KSK szakosztályvezetőjével (forrás: csömörsport.hu)
