– Honnan indult az Ön pályafutása?
– Pomázon születtem, ahol közel laktunk a futballpályához, kissrácként magától értetődő természetességgel sötétedésig rugdostuk a labdát minden áldott nap. Az iskolám csapatában játszva számolatlanul lőttem a gólokat, ám mire nyolcadikos lettem, az egyik úttörőbajnoki meccsen súlyosan sérültem. Kettős lábtörést szenvedtem, akkor úgy tűnt, számomra véget ért a futball. Nem tudtam azonban mozgás nélkül meglenni, ezért különböző erősítő gyakorlatokat végeztem, melyeket a „Sportolj velünk” című kiadványból néztem ki, amit nagyon kedveltem. Az idő múlásával azonban viszont egyre inkább hiányzott a foci, ezért két év kihagyás után, 16 évesen bejelentkeztem Pomázon az ifjúsági gárdánál. Tizennyolc évesen már a „megye-kettes” felnőtt gárdában szerepeltem, bajnokságot nyertünk, emellett gólkirály lettem. Ekkor azonban egy váratlan fordulat következett az életemben…
– Mégpedig?
– Már nem emlékszem pontosan, hogy 1969 januárjának végén vagy február elején, mindenesetre az NB II-es Kossuth KFSE edzőmeccset kötött le velünk. Mint később kiderült, ezt a mérkőzést azért kérték, mert Egervári Sándort és engem figyeltek. Meglepetésre 4–2-re nyertünk, kétszer is betaláltam a szentendreiek kapujába. Akkoriban Budai II László, az Aranycsapat egykori jobbszélsője volt a szentendrei katonacsapat trénere, aki ragaszkodott hozzám így átigazoltak. Február végén kaptam meg a katonai behívómat, majd bevonultam Szentendrére. Hamar beépültem az NB II-es gárdába, jól ment a játék, sorra lőttem a gólokat. Csak a katonaidőm felét töltöttem el a Kossuthnál, mert 1970-ben átkerültem a Budapesti Honvédhoz.
– Ahogy mondani szokták, a többi már történelem, persze ne szaladjunk azért ennyire előre, elvégre húszévesen NB I-es klubban folytathatta a pályafutását, ami egy fiatalembernek elismerést jelentett. Hogyan sikerült a beilleszkedés?
– Természetesen örültem, hogy előrébb léphettem, de nem tagadom, volt bennem egy kis drukk, végül is nagy nevek közé kerültem. A csatársorban olyanok játszottak, mint Tichy Lajos, Szurgent Lajos, Kozma Mihály, Pusztai László vagy a „Kicsi”, Kocsis Lajos. Volt tehát riválisom bőven, izgultam, mennyire tudok megfelelni és felnőni a feladathoz. Kezdetben csereként léptem pályára, majd néhány fordulót követően, 1970 májusában a Ferencváros ellen kezdőként állított be Preiner Kálmán. Zsúfolt nézőtér előtt 3–0-ra vertük a Fradit, két gólt lőttem azon a mérkőzésen. Ezután már egyre több lehetőséget kaptam, a játék is jól ment, de sajnos 1971 nyarán, a barcelonai tornán kifordult a térdem, emiatt háromhónapos kihagyás következett. Miután rendbejöttem, ütköztem a csapattársammal, Ruzsinszky Józseffel, megműtöttek, így összességében tíz hónapot kellett kihagynom. A felépülésem után alapemberré voltam, igaz, már nem csatárként, hanem középpályásként. Komora Imre 1972-ben visszavonult, a szakmai stáb pedig úgy ítélte meg, hasonló kaliberű futballista vagyok hozzá, nekem is ez lenne a megfelelő poszt. Utólag visszagondolva, jó döntés volt.
– A Honvédnál töltött évei emlékei közül mit emelne ki a legszívesebben?
– Kispesten a 247 lejátszott bajnoki meccsemen 30 gólt szereztem, márpedig a gólok mindig emlékezetesek és az 1976/1977-es szezonban az év játékosa lettem. Az 1979/1980-as bajnoki évben az élen végeztünk, háromszor: 1971/1972-ben, 1974/1975-ben, valamint 1977/1978-ban egyaránt ezüstérmesek voltunk. Szintén másodikak lettünk 1973-ban a Magyar Népköztársasági Kupában, 1975-ben és 1978-ban pedig az egykori Közép-Európai Kupában. Nagyon szép emlék még az 1978/1979-es UEFA Kupa-menetelésünk is. Két akadályon túljutva, a legjobb 16 közé jutásért a háromszoros BEK-győztes holland Ajax Amsterdam gárdájával mérkőztünk. Az első meccset haza pályán játszottuk és óriási meglepetésre 4–1-re nyertünk. A visszavágón ugyan 2–0-ra kikaptunk, végül továbbjutottunk. Végül a nyolc közé sajnos nem sikerült bekerülnünk, mert az idegenben lőtt több gól ellenfelünknek, a német Duisburgnak kedvezett.
– A válogatottból milyen emlékeket őriz?
– 1975 márciusában Franciaország ellen debütáltam, az utolsó mérkőzésem pedig az NSZK elleni összecsapás volt, 1978 novemberében. A nemzeti tizenegyben összesen 39 alkalommal léptem pályára, a válogatott tagjaként részt vettem az 1978-as argentínai világbajnokságon is. Sajnos itt nem úgy szerepeltünk, ahogy elterveztük. Még a kiutazás előtt történtek bizonyos zavaró tényezők a csapat körül, de ezt ma már ne is részletezzük. Nem tisztem a szakmai vezetést minősíteni, de a kintlétünk alatt a meccsekre történő felkészülés sem volt jó. Az viszont jólesett, hogy César Luis Menotti, az argentinok szövetségi kapitánya meghívott a világválogatottba, amelynek ő volt a szakvezetője, és még abban az évben Pelé búcsúmeccsén játszottunk volna. Írásos meghívó is érkezett, egy fő kísérő jöhetett volna velem, 2000 dollárt ajánlottak a pályára lépésért. Az akkori edzőm, Tichy Lajos kísért volna el, de itthon lefújták az utat. A meghívót még ma is őrzöm a vitrinben.
– A nemzeti együttesben és a klubcsapatában nyújtott elismerésre méltó teljesítménye okán nem merült fel, hogy külföldre szerződjön?
– 1982-ben hivatalosan engedélyt kaptam, hogy mehetek a belga Royal Antwerpenhez. Minden rendben is volt, aláírtuk a szerződést, az előkészületi meccseken pályára is léptem. A bajnoki rajt előtt a Bruges volt az ellenfél, amikor súlyos térdsérülést szenvedtem, ami egyben a visszavonulást jelentette számomra. Miután hazajöttem, vállalkozásokba kezdtem, ám nagyon hiányzott a foci közelsége, így a munka mellett edzősködni kezdtem. 2001-ben a Pilisvörösvárral feljutottunk az NB II-be, majd sorrendben Tura, Pomáz, 2004-től pedig az akkor NB II-es Budakalász következett. Közben Örkényben is dolgoztam, majd – az akkor már NB III-as – Budakalászhoz tértem vissza a 2006/2007-e szezonra.
– Jelenleg milyen kapcsolata van a futballal?
– Mostanában ismét Budakalászon, az utánpótlásnál edzősködöm, azt szeretném, ha minél több fiatal kerülne fel a felnőttekhez. Két évvel korábban hoztam át négy srácot Pomázról, köztük a fiamat, Olivért is, ők most már az U19-ből mehetnek fel a „megye-egyes” gárdába. Szeretném, ha a felnőtt együttesünk is eredményes lenne, sajnos az előző szezonban „rezgett a léc”, a kiesőzónába tartoztunk, ennél a jövőben mindenképpen jobb szereplés kell. Bízom a fiatal labdarúgóinkban és az új vezetőedzőben, Győri Zoltánban, aki alapos és jól felkészült szakember.
Címlapfotó: A 75 éves Pintér Sándor napjainkban Budakalászon, az utánpótlás mellett dolgozik (forrás: Polónyi Judit)
