– Miért fejezte be, elvégre még csak 33 éves?
– Amikor két éve elvállaltam a feladatot, kérdéses volt, hogy játszom-e tovább, vagy csak a pálya széléről irányítom a gárdát. Edzőnek és játékosnak lenni egyszerre rendkívül megterhelő. Voltak persze próbálkozások, illetve kényszerhelyzetek, például amikor elfogytunk és be kellett szállnom, de az már valahogy nem az igazi. Két éven keresztül voltam a felnőttek edzője, előtte pedig az U19-es korosztállyal dolgoztam, bár akkor még tervben volt, hogy egyszer majd felnőttszinten is edző leszek, lehetséges, hogy idősebb fejjel kellett volna belevágnom.
– Rábeszélték?
– Rábeszélni semmiképpen sem kellett, inkább úgy éreztem, az akkori vezetőség nagyon szerette volna, ha elvállalom ezt a pozíciót. Az előző edzőnk, Kristóf Péter öt éven keresztül dolgozott velünk, majd miután 2024 nyarán távozott, megkértek, legyek az utódja. Futballoztam volna még, ezért végül játékos-edzőként vágtam bele, de idővel be kellett látnom, hogy a pályán futni, közben lihegve taktikai utasításokat adni, magas pulzusszámmal is higgadtnak maradni –miközben még a cserékre is figyelnem kell –, ez nekem így együtt nem megy. Legalábbis olyan módon nem, ahogy azt magamtól elvárnám. A rutinosabb szakemberek talán jobban menedzselik az ilyesmit, de én ebben a formában már nem szerettem volna folytatni.
– A vezetőség könnyen elengedte?
– Valójában igen, nem is éreztem, hogy mindenáron velem képzelnék el a folytatást. Jó régen, még 2012 elején érkeztem Pécelre, rögtön „megye-kettes” bajnoki címet szereztünk, majd az év végén kényszerűségből váltottam. Aztán 2015 nyarán visszatértem, és tizenegy éven keresztül Pécelen futballoztam. Ahogy mondtam, az utóbbi két év rengeteget kivett belőlem, így én is könnyebben hoztam meg ezt a döntést. Egy évet talán még vállaltam volna, de a vezetőség jelezte, hogy az U19-es korosztályt is ugyanaz az edző irányítsa, aki a felnőtteket, ezt pedig már soknak tartottam. Családom van, két kisfiam, és többet számít, hogy ne csak ünnepnapokon lássanak. Ennek ellenére szeretem az edzői munkát, de egy ideig szüneteltetem.
– Végleges a döntése?
– Már április közepén véglegessé vált, amikor döntéshelyzet elé állítottak. Nem nagyon híreszteltem, de a városban van pár „ügyeletes hírmondó”, akik megtették helyettem, így a szezon végére már nem maradt túl sok bejelentenivalóm. Természetesen elbúcsúztam a csapattól, a srácok is megköszönték a közös munkát.
– Azért elégedett a teljesítményével?
– Korábban gyakran a nyolcadik és a tizenkettedik helyek között végeztünk, de én eredményesebben akartam csinálni, a két év alatt elért két negyedik hellyel bizonyítottam, hogy sikerült. Óriási előrelépésnek tartom ezt a két szezont, amely alatt persze a klub is rengeteget fejlődött, megtörtént az öltözőépület felújítása, megújult a büfé, elkészült a lelátó, a világítás és az öntözőrendszer kialakítása a jobb eredmények eléréséhez. Kétszer is volt esélyünk odaérni a dobogóra, ha azonban a teljes péceli munkásságomat nézem, akkor sokkal többet jelent, hogy a közösségünk fejlődött. Bármilyen bajnoki címnél többet ér, hogy a játékosaim még mindig egy társaságot alkotnak, barátok maradtak és tisztelettel fordulnak felém. Most azonban bizonytalanságot érzek, úgy hallottam, többen is a váltáson gondolkoznak.
– Azt mondta, Pécelen befejezte, ezek szerint másik egyesületnél azért folytatja?
– Edzőként biztosan nem. A kettő együtt nem megy. Szükségem van a pihenésre, ezért a jövőben egyelőre csak futballozni szeretnék. Sikerült megállapodnom az új klubommal, a vezetőség konkrét célokat vázolt fel, a jövőkép nagyon szimpatikus, így Kakucson folytatom.
– Mennyivel pihentetőbb, ha kánikulában vagy fagypont körüli hidegben kell edzeni, mérkőzést játszani?
– Higgye el, hogy sokkal. Labdarúgóként csak edzeni kell és futballozni, míg edzőként húsz-huszonöt embert koordinálni, kitalálni a változatos edzésfeladatokat, elérni, hogy a hétközi munka visszaköszönjön a bajnokikon, fegyelmet és rendet kell tartani, szóval rendkívül szerteágazó és stresszes a feladat.
– A szurkolók megnyilvánulása a közösségi médiában arra utal, hogy nagyon szerették önt és amit képvisel.
– Ez jólesik, mert rengeteget segítettek nekünk egész évben. A Pécelen rangadónak számító Isaszeg elleni bajnokin háromszáznál is többen voltak kint áprilisban, de a hangulatra egyébként sem lehetett panaszunk, és ezt igyekeztünk meghálálni. A szurkolóink sokszor készítettek vicces vagy inspiráló molinókat, ami a „megye-kettőben” nem szokványos, ráadásul nem sajnálták rá az időt, a pénzt és az energiát sem.
– Néhány mondatban elemezné az idei szezont és a megszerzett negyedik helyet?
– Tavaly nyáron négy győzelemmel kezdtünk, közte egy Leányfalu ellen 2–1-re megnyert rangadóval, aztán az újonc Piliscsabától kikaptunk, amire nem számítottam. Voltak hullámvölgyeink, amelyekből nehezen lábaltunk ki, és tavasszal sem sikerült állandóságot vinni az eredményeinkbe, nagyobb győzelmi sorozatunk nem is volt. Összességében azonban a 30 forduló alatt minden együttes a helyére kerül, a tabella sosem hazudik. Az ősszel Isaszegen két perccel a vége előtt kapott góllal kaptunk ki 2–1-re, ugyancsak a bajnokság első felében a 92. percben nyertünk 1–0-ra Kartalon, szóval, hosszabb távon az élet tényleg néha elvesz, néha pedig ad.
A Péceli Spartacus eredményei a 2025/2026-os évadban és a Pest vármegyei II. osztály, Északi csoportjának végeredménye:
https://adatbank.mlsz.hu/club/65/14/31815/30/309385.html
Címlapfotó: A Péceli Spartacus az elmúlt két szezonban egyaránt a 4. helyen végzett a bajnokságban (forrás: Sík Patrik)
