– Februárban még elégedetten nyilatkozott a délegyházi körülményekről. Változott valami a nyáron, amiért eljött az egyesülettől?
– A bajnoki címet nem sikerült megszereznünk, de a minimális célkitűzést, az osztályozón a feljutást és azzal együtt az osztályváltást igen. Aztán a klub mégis visszakozott, a vezetőség közölte, hogy nem tudja vállalni a feltételeket, amiben korábban megegyeztünk.

– Mármint a csapat vagy az ön felé ígért feltételeit?
– Végül is nem derült ki egyértelműen, de teljesen mindegy, mert 41 évesen elegem lett az egész magyar labdarúgásból. Pedig amiért odahívtak, a feladatomat teljesítettem, tavasszal hét fordulóban öt gólt szereztem. Azért csak hét mérkőzésen, mert három találkozónk az ellenfél miatt elmaradt. Már ezt is furcsállottam, mert játszani mentem Délegyházára, és egyáltalán nem elégített ki, hogy mérkőzések nélkül szereztünk kilenc ajándék pontot. Nyilván, ez nem az egyesület hibája, de akkor is zavaró volt. Aztán a Szigetcsép elleni döntetlen és a Törökbálint elleni vereség miatt végül a második helyen végeztünk, de az osztályozón teljesítettük az elvárást, a Hévízgyörk ellen három gólt szereztem. Úgy érzem, a magam részéről teljesítettem, amit elvártak tőlem.

– Rendben, elege lett a labdarúgásból, most mégis a Pécel játékosa. Hogy is van ez?
– Eljöttem Délegyházáról és elhatároztam, hogy több mint húsz év után az egész nyarat a családommal, edzések és felkészülés nélkül töltöm, legfeljebb a fiammal fociztam csak. Ez így is ment augusztusig, amikor Balatonlellén, a vidámparkban összefutottam a Burián testvérekkel, illetve az édesapjukkal, a péceli klub támogatójával. Korábbról ismertem őket, mert két-három évvel ezelőtt kispályáztam Pécelen. Na mindegy, ők győzködtek, majd végül rábeszéltek.